Mostanában többször tettétek fel nekem azt a kérdést, hogy volt-e már rossz plus size fotózásom, valami kiugróan extrém kellemetlen. Ilyenkor elmesélem, hogy hál' isten nem jellemző, mert hozzám eleve magukra és rám nyitottan érkeznek a Hölgyek. Így, a közel 3 év alatt, mióta a pluszos Hölgyekkel dolgozom nap, mint nap, boldogan teltek eddig a fotózások, szinte mindenki mosolyogva és feltöltődve távozott a stúdiómból.

Persze, azért vannak olyan emlékeim fotózásokról, amik mondjuk nehezebbek voltak valamiért, mint a legtöbb, de rossznak nem mondanám, hiszen rengeteget tapasztaltam azokból is. Sokszor a türelmem nagyon nagy kincs, mert volt egyszer olyan, mikor ha az nem lett volna, akkor nem lett volna a max. másfél órás fotózás 4 és fél óra hosszú... Emlékszem, az nagyon megviselt. Nem a téma, amiben fotóztunk, nem is a téma, amiről beszélgettünk, hanem az, ahogyan, és az, hogy ismételnem kellett önmagamat hosszú órákon át, akkor sem hitt nekem az illető, hogy mennyire szép. El is mentem utána futni, le kellett vezetnem a furcsa energiákat... vagy éppen újakat generálnom a leszívottak helyett. Pedig tényleg nagyon-nagyon szép volt, klasszikus modell alkat formásabb, pluszos kivitelben. Egy fiatal lány, dögös plus size modell alkattal. Nem is publikáltam az illetőről egyetlenegy fotót sem, mert nem reagált egy levelemre sem, amiben pedig kérdeztem őt. Hm... Eltűnt, aztán hagytam.

Szóval, igen, van érdekes esetem, velem is történnek azért szökő évente, de abszolút nem jellemző, szerencsémre, és ha elő is fordul, igyekszem a legjobbat kihozni a helyzetből. Tudom, ez unalmasan hangzik, mert nem fröcsögök, mert inkább azt figyelem, hol tudok még fejlődni, mert igenis hiszem, azért vannak a találkozások, hogy mindenki vigyen magával a további útra egy "kis" tanítást. :)

www.plus-size.co

Nem egyszer kaptam már olyan megjegyzést, miszerint milyen jó munkát választottam magamnak, hisz nekem csak "nyomogatni" kell a gombot és kész.
Jah, igen, erről mindig ez a vicc jut eszembe: "A híres fotóst vendégségbe hívják. A vacsora után a háziasszony beszélgetésbe elegyedik vele:
- Gratulálok a képeihez, nagyon szépek! Biztosan jó fényképezőgépe van.
Erre a fotós:
- Gratulálok a vacsorához, nagyon finom volt! Biztosan nagyon jó fazekai vannak!"

De egy fotográfus munkája nem csak ennyiből áll. Eleve, mint minden szakma, igényli a tanulást, gyakorlást, és nem csak pár hetit, havit, hanem több évnyit, mi több, egy egész életnyit.
A szerencsének vagy szimplán családi hagyománynak tudható be az, hogy számomra hamar kiderült, én bizony fotós akarok lenni, nem tudom, de attól még, mert megkaptam szüleimtől a támogatást, még tanulnom is kellett ehhez, nem volt elég egy jó fényképezőgép, és csak, mert megszereztem a szakmát, még jártam különböző tanfolyamokra, más-más fotóművészektől tanultam. Bújtam a szakkönyveket, divat magazinokat, sötétkamrában laboráltam, nem álltam meg.
Aztán felnőttem, vállalkozó lettem, magamnak kellett és magam is akartam kitalálni, mi az én stílusom, mi az erős oldalam, merre is tartsak utamon.
Kívülről minden sokkal egyszerűbbnek tűnik, de minden projekt mögött rengeteg munka van. Tömérdek hajnalig fennmaradás, ebből kifolyólag rengeteg alváshiány. Kísérletezések, próbálkozások, kudarcok, amiből aztán -jobb esetben - fejlődik az ember... és mindig feláll, mert nem adhatja fel - súgja a belső hang. Benne van még rengeteg áldozat, amit kívülről nem látni, de valójában míg más bulizik, én egy újabb hétvégén is dolgozom. Ez nem panaszkodás, sőt! Nagyon is boldog vagyok, hogy szerelmem a hivatásom, csak elárulom Nektek, mennyire is összetett ez a szakma, mint mindegyik más, amibe beleteszed magadat teljesen.

S tudom, nem egy papírtól lettem én fotós, hanem inkább az évek alatt szerzett tapasztalattól, attól, hogy majdnem annyiszor nyomtam már le a gombot kamerámon, mint amennyi lélegzetet vettem eddigi életem során.
Így mikor eljön hozzám egy, vagy egyszerre akár több Hölgy is fotózásra, nem csak nyomogatnom kell a gombot, itt sokkal több van, mint egy fénykép. Most elmesélem, hogy egy fotózás miből áll előtte, alatta, s utána.
Kezdjük Ádám és Évától:

- Tanulás, és még több tanulás
- Alázat a szakma iránt
- Fényképezőgép plusz objektívekkel
- Stúdió bérlése
- Stúdióvakuk, hátterek
- Kellékek (ha lehet minden ünnepre és minél több)
- Laptop vagy asztali számítógép
- Sminkeléshez sminkcuccok
- Frizurakészítéshez hajsütők, hajvasalók
- Hajlakk, csattok, fésű, stb.
- Ruhák, sok méretben és stílusban, hogy legyen mindenkire való
- Fotónyomtató
- Photoshop vagy hasonló retusprogram
És ha mindezek megvannak, ráadásként még jöjjön az empátia, amivel adod azt a pluszt a képek készítéséhez, melytől kialakul a modell és a fotós között a bizalom, az összhang.
Jah, a grátisz pedig a jókedv. Ha nincs mosoly, nincs felemelő élmény sem.

Ami pedig kimarat a felsorolásból, hogy ha nem kommunikálsz, ha nem instruálod a modelledet, nem biztos, hogy tudja, mit kell tennie a fényképezőgéped másik oldalán - főleg, ha nem szupermodell -, így én azzal a mondattal, hogy 100 képből legalább legyen 1 jó, nem értek egyet.
Igenis legyen mind jó, és alig tudja a modell kiválasztani azokból a legeslegjobbakat.

www.jucierdos.com     Plus Size photography

Ítélkezni megy, olvasni és mélyebben belegondolni a miértekbe már nem. Ékes bizonyítéka a szűklátókörűségnek.

Bár tudom, vannak, akiknek egy élet is kevés lenne az átlagos kinézeten túli jelenségek elfogadására, nem hogy az empátia kifejlesztésére, így megtanultam nem azonosulni a gúnyos, rosszindulatú megjegyzésekkel, csak arra figyelni, ami jó érzéseket ad, ami nekem fontos.

Enyém a felelősség, tudom, minek mi a következménye, de ez az én életem, az én testem, az én lelkem, ezt választottam, és köszi, én így vagyok boldog. Ha ez zavar, ne nézz, hanem tegyél azért, hogy te is boldog légy!

"Úr isteeen, nehogy kimondd, mekkora a ruhaméretem, mert még valaki meghalljaaa!"
"Ahh, kiráááz a hideg attól a kifejezéstől, hogy plus-size!"

De miért?? Mert azzal a ténnyel szembesít, hogy el kellene fogadnod önmagadat, vagy netán változtatni a hozzáállásodon? Levetni a korlátot, a szégyent?
Persze, nehéz kimondani, hogy igen, én túlsúlyos vagyok, netán kövér, de miért nehéz?? Miért hiszed, hogy ez szégyen??
Szerintem akkor már inkább az a szégyen, hogy vannak emberek, akik nem látnak a dolgok mögé, és a nevemet sem tudják, azt sem, hogy ki fia, borja vagyok, nemhogy az életemet, és csak a kilóim, a kipárnázott hátsóm mérete alapján ítélnek meg.

Én nem szégyenkezem azért, mert olyan vagyok, amilyen. Mert tisztában vagyok azzal, hogy minden egyes embernek megvan a saját keresztje, a saját sorsfeladata, s azt is tudom, hogy nem mindenkinek hullik az ölébe a megfelelő megoldás, így lehetnek a világon depressziósok, alkoholisták, pánikbetegek, anorexiások, túlsúlyosak, hogy csak néhányat említsek az állapotok közül.

Szóval, hiszem, hogy mindenki ott tart az életében, amennyire éppen készen áll a változásra, s bár motiválni, inspirálni lehet, de a változást csakis egy belső "kész" érzet fogja elhozni, vagy a hatalmas, mindent megmozgató vágy.
De elárulok azért még valamit, ezt szégyenérzetből nem fogod sosem meglelni, csakis az elfogadás és a szeretet teljességével.
Te szereted azt, aki éppen ezeket a sorokat végigolvasta?

Ne kösd az elfogadást, a szeretetet feltételekhez! Ha azt mondod, majd lefotóztatom magamat, ha lefogyok, vagy majd elmegyek egy masszőrhöz, ha lefogyok, de nem jön össze, akkor bűntudatot keltesz magadban, befeszülsz, frusztrált és kedvetlen leszel. Ellentétben, ha azt mondod magadnak, hogy elmegyek masszázsra, mert az az érzés, amit azalatt átélek, majd az a jó segít hozzá a változtatáshoz, s erőt ad a céljaim megvalósításához, akkor máris kiegyensúlyozottabban és lelkiismeret furdalás nélkül indulsz útnak. Gyerekként is nagyobb kedvvel tettél meg valamit, ha dicsértek, bátorítottak...

Ugye mennyivel könnyebb így, megfordítva az egész?! ;) HAJRÁÁÁ!!

Juci Plus Size photography

Több, mint 500 km, vagy még több, mint amit összesen megtettek azért a Hölgyek, hogy fotókat készítsek Róluk. És a visszaút még nincs is benne. Volt aki Debrecenből jött fel, volt aki Vácról és voltak, akik Pécsről. Hihetetlen jó érzés, hogy ekkora utat is hajlandóak voltak megtenni értem, a képekért, de főleg Önmagukért.

Ezek a 3 ÓRA NEVETÉSEK miután a nevében is benne van, valóban vidámak, telis-tele röhögésekkel, csacsogásokkal és persze fotózással.

Szeretem, ahogy az addig még egymásnak ismeretlen Plus Size Hölgyek összetalálkoznak, ismerkednek, majd a fotózáson is segítik egymást, aztán látom, ahogyan barátra találnak a másikban, és a Facebookon is követik tovább egymás életét a 3 ÓRA NEVETÉS után, de  az igazi csoda az, ahogyan támogatják, dicsérik egymást. Ezt látni nagyon jó érzés, nagyon nagy ajándék. Ilyenkor látom, micsoda összetartó erő lakozik egy-egy ilyen önbizalom-növelő, csoportos fotózásban. Hatalmas. Hozzáteszem, én is a Plus Size photographynak köszönhetek új barátságokat.

Sosem fogom megbánni, hogy ez az ötlet, a 3 ÓRA NEVETÉS 2014. tavaszán kipattant a fejemből. Azt meg pláne nem, hogy létrehoztam a Plus Size photographyt, a fotóstúdiót telt Nőknek, a Plus Size fotózás otthonát.

Szokták volt mondani, hogy ha megdob az élet egy citrommal, csinálj belőle limonádét! Hát, jól jött az a bizonyos megjegyzés a kilóim számára, ami elindította bennem a buzgó vágyat, hogy bebizonyítsam, egy husi nő is JÓ NŐ!

A képen: Erdős Juci, Plus Size fotós

Vallom, olykor igenis össze kell törni, hogy aztán megtanuljunk felállni, hogy tapasztaljunk, hogy okosabbá váljunk, s magunkkal hozzunk tudást onnan a legmélyéről, ami majd minket szolgál tovább. Hálásan köszönöm Neked - aki azt a bizonyos megjegyzést tetted -, hogy nem jöttünk össze, hogy nem lettél a pasim, aki a boldogságot hozta el életembe, mert ez, ami megszületett a megjegyzésed után bennem, majd körülöttem, az maga a BOLDOGSÁG. Tán nem tudod, mennyi molett Nőnek tudok ezáltal csodálatos pillanatokat szerezni, s visszaadni azt a régen elvesztett hitet, amiből nap, mint nap erőt meríthetnek 1-1 ilyen fotózás után. Örökké hálás leszek Neked, és persze magamnak is, hogy 2 nap bőgés után felálltam, kimásztam az önsajnálat és az "Én senkinek sem kellek!" érzés sötét gödréből, lesöpörtem magamról az addig rám tett megjegyzések porát, és feltettem mindenemet a Plus Size fotózásra.

És igen, tényleg mindenemet, de ezt majd legközelebb mesélem el. Ha érdekel, tarts velem!

Ha állandóan azon szüttyögnék, mim nincsen, meg hogy "mi lett volna, ha...", akkor nem értékelnék semmit az életemben, amim viszont igenis VAN. Nézzük csak, mim is van első körben a boldog élethez?! Ooooh, hát nézd már, itt vagyok én! Ez az alap, hisz ha nem lennék, nem élnék, cseszhetném a boldogságot, nemde? Hát, DE!!

Sokan azt hiszik, nincs választásuk, és mindent megmagyaráznak, ők miért szerencsétlenek, nekik miért nem megy az élet. Mindenre van kifogásuk, miért nem lehetnek boldogok. Felmentik magukat a felelősség alól, mintha nem ők tehetnének arról, hogy boldogtalanok. Ó, hát ja, ez sokkal könnyebb, mint tenni azért, hogy pozitív irányba változzon a sorsuk, csak éppen ez a hozzáállás hosszútávon megszívat, de nagyon.

"Neked könnyebb, te azt megteheted mert..." -jön a tipikus szar duma, a hárítás. Mintha én nem tettem volna soha semmit azért, hogy boldog legyek. Kész vagyok az ilyen felfogástól. Miért? Mert én sem lottón nyertem a hozzáállásomat az élethez. Nap, mint nap akarjunk tenni azért, ha boldogok akarunk lenni. S bár nekem is vannak bosszankodós pillanataim, nem hagyom, hogy eluralkodjanak rajtam a negatív érzések. Nem várom meg, míg elönt az önsajnálat, mert tudom, hogy én vagyok az életemért a felelős, s nem fogom másra kenni, hogy miért is nem tudom boldogan élni.

Semmit nem szeretek jobban, mint az elhivatottságot. Az elhivatottságot a boldogság mellett. Az elhivatottságot a belsőnk folyamatos fejlesztése mellett. Minek is élnék, ha nem azért, hogy boldogan, magamat fejlesztve alkossak, s ezzel másoknak is boldog pillanatokat szerezzek. És hogy mim van ehhez? Mindenem, amit eddig tapasztaltam, amiért eddig tanultam, dolgoztam, és a szívem, amit nyitva tartok az Univerzum sokszínűsége előtt.

Látod, nem az autómról írtam - ami nincs is - , ami boldogítana, hanem egy döntésről és egy hozzáállásról. Te hogy állsz a boldogsággal? Hárítod még a felelősséget és az életed döntéseit másokra? Vagy elindultál már a BOLDOG ÉLETED felé??Bízom BenneD!!

Legyen ez az első bejegyzésem. Ez röviden elmondja, hogy is gondolom én...