Nem is oly régen egyéni fotózáson járt nálam egy nagyon jó humorú Hölgy, akivel nem tudtam megállni, és interjút készítettem. Valójában ezt a fotózást már megelőzte egy csoportos fotózás, egy 3 Óra Nevetésen való részvétele, ahol már megvillantotta zseniális humorérzékét örömünkre, s hát, röhögtünk is rendesen a poénjain, de mikor csak ketten voltunk, azért rákérdeztem, honnan ered ez a folyamatos hülyéskedés és önirónia?
Jucus, pedig őszintén válaszolt nekem:
- Valószínű a gyerekkoromból. Ez egy védekezés. Sokat sértegetett édesanyám - ő alkoholista volt -, s hogy megelőzzem, más ne sérthessen meg, humorral és öniróniával beszéltem magamról. Sokat bohóckodtam és szinte mindig a központban voltam.

Bevallása szerint, ha poénosan fogjuk fel az életet, az minden nehézségen átsegít minket.
Őt nem zavarja, hány kiló, sőt, el is árulja, pontosan mit mutat a mérleg. Még a barátaival is szokott önmagán, a testalkatán viccelődni, de egy dolgot nem tűr, ha számára idegen emberek sértegetik. Egy ominózus esetét meg is osztotta a Facebookon és nagy sikert aratott.

Kérdeztem még Tőle, hogy-hogy nehezen megy Neked a nőies vonal, hiszen egyéni, budoár fotózásra jöttél el hozzám?!
Jucus ezt felelte: - Sosem voltam nádszál vékony, sem pedig csajos. Kézilabdáztam, atletizáltam, 16 évesen már dolgoztam, hamar fel kellett nőjek. Arról nem is beszélve, hogy szeretem a focit. Annyira, hogy még focibíró is lettem. Ez pont nem egy tipikus nőies dolog, nem? - majd nagyot nevetett, és csak nevetett.

A fotók is, ha hangjuk lenne, csak Jucus nevetését hallanátok. Nagyon édes volt, nagyon emberi, valós, humoros, és minden kacaja mögött egy érzékeny Nőt véltem felfedezni. Hálás vagyok az életnek, hogy megismerhettem, mert Ő is egy olyan Hölgy, aki példa értékű. Tanítania kellene, hogyan legyen optimista és boldog az ember.

Egyik ideillő posztjával zárnám eme sorokat:
"Ha valakit csak a mosolyáról, az optimizmusáról ismersz, az nem azt jelenti, hogy nincsenek megpróbáltatások az életében, hogy nem érik kudarcok vagy csalódások. Nem azt jelenti, hogy szerencsés, hogy neki minden könnyen jön és szebb, kényelmesebb a cipője, mint másoké. Van, aki nem kiáltja világgá a fájdalmát. Van, aki ott sír, ahol senki se látja, s mikor elfogytak a könnyei, megtörli az arcát, nagy levegőt vesz, és kilépve az ajtón magára ölti bizakodó mosolyát. Nem azért, hogy bárkit megtévesszen, hogy szerepeket játsszon, hanem azért, mert rendületlenül hisz abban, hogy ha rámosolyog a világra, az újra és újra visszamosolyog majd rá. És talán azért is, mert szeret olyan ember lenni, akit nem törnek meg és fordítanak ki a csalódások. Szeret olyan ember lenni, aki soha nem adja fel, aki örökké hisz a jóban, a szépben, a varázsban!
Aki örökké hisz a csodákban."
(Manna OWell)