Balázs Andi: - Mindenképpen az, hogy egy megfelelő háttérország legyen az ember mögött. Egy támogató közeg, egy támogató család, egy olyan baráti társaság, aki elfogadja azt, ahogy mi kinézünk. Hogyha ez nincs meg, akkor az embernek meg kell találnia azokat a lehetőségeket, amikben jól érzi magát. Nem mindenkinek adatik meg mondjuk egy nagy család, vagy egy elfogadó közeg, akkor azokat a helyzeteket meg lehet találni, például az alkotásban, mert ott vannak ezek az alappillérek.

Juci: - Reggelente a tükörbe nézve, magadat látván mi az első gondolatod?
Andi: - A legelső - őszintén megmondom -, az hogy hol a szemem? Mert az sosincs. Tehát, annyira picike. Utána pedig az, hogy: Ez igen! Ez én vagyok és képes vagyok egész nap pizsamában lenni, mert szeretem ezt a félig éber, félig alvó állapotot. George Clooney is kócos reggel, a felesége is, ez így természetes.

Juci: - Én szeretem nézni a változást is az arcomon, ahogy telik az idő, jó látni teljes természetességében, hogy milyenné válik smink nélkül. Te ezzel hogy vagy? Azzal hogy nem 20 éves vagy, mert szerintem ez is az önelfogadás része. Ez hogy érint Téged?
Andi: - Azért érint jól, mert én nagyon szeretem ezeket a dolgokat magamon, ugyanis ezek a ráncok itt középen a szemöldököm között, az az elképesztő kíváncsiság a világra. A Lenini homlokom ráncai az elképesztő gondolatoknak a nyomai, melyek ebben a fejben vannak.  A szemem alatti mély ráncok a szomorú ráncaim, mint például az édesanyám elvesztése, a szeretteimnek a hiánya, vagy a csalódások. Ezek a pici szemráncok pedig annak köszönhetőek, hogy végig nevetem az életemet. A szám melletti ráncok a „gyógyíthatatlan” makacsságomat jelzik. Ezeket mind nagyon szeretem, mert én úgy vagyok tökéletes, hogy tökéletlen vagyok, és amíg valaki elfogadja ezt a tökéletlenségemet, addig én tökéletes vagyok.

Juci: - Azt szoktad mondani, hogy minden hepe után jön a hupa, és a hupa után pedig a hepe. Te hogyan lendülsz tovább, hogyan húzod ki magadat egy nehezebb, esetleg egy rosszkedvű helyzetből? Amikor valami nagyon "fostalicskává" tesz.
Andi: - Először, szoktam hagyni a rosszkedvemet, szeretek benne dagonyázni, mert nő vagyok és jó egy kicsit egy csokival elvonulni és azt mondani, hogy ti nem értetek meg engem. De azért nem hagyom benne magam sokáig, mert azt tanultam az édesapámtól, aki a világ legnagyobb optimistája, hogy nem szabad dédelgetni az embernek a haragját, a bánatát, mert az csak nőni fog a kezében, hanem azt el kell szépen engedni. Olyankor amikor picit szomorúbb vagyok, akkor Gábor tökéletesen tudja, hogy engem egyedül kell hagyni, mert utána jót nevetek magamon, hogy milyen hülye vagyok, mit csinálok, miért vesztegetek el egy csomó időt arra, aminek semmi értelme. Nem hagyom magam, nem dédelgetem és nem szeretgetem a bánatomat vagy a haragomat.
Én nagyon hamar befogadok mindenkit a szívembe, nagyon sokszor a végletekig kitartok, de ha ki kell zárni valakit belőle, akkor kizárom és elengedem. Nagyon fáj, nagyon gyötrő, de megteszem saját magamért, hogy ne essen több bajom.

Juci: - Színésznőként rengeteg karaktert játszottál már el. Mit gondolsz, van bennük valami közös tulajdonság, ahogyan a világon élő nőkben?
Andi: - Igen, van. Nőnek lenni ebben a mai világban, ami most van körülöttünk, nem könnyű. Elképesztő sok elvárásnak kell megfelelni, mindenféle akadályokat tesznek elénk, olyan dolgokat képzelnek bele a mi nőiességünkbe, ami nincs és sohasem volt.
Minden szerepem nehéz a maga módján és bizony sok idő kell, míg a színész megtalálja a belsejét, a magját. Én gyerekkorom óta mindennek a „belsejét” néztem. Mikor édesapámtól egy rádiót kaptam kiskoromban, azt mondta: "Csak ne tedd tönkre!". Én még aznap délután apró darabokra szétszereltem, hogy megnézzem mi van belül. Ezt csinálom a szerepeimmel is. A színész rendkívül bonyolult műszer. Nagyon bonyolult belső szerkezetünk van, amire vigyázni kell.

Juci: - Számodra létezik ideális női kép, akár olyan, akihez hasonlítani szerettél volna valaha?
Andi: -  Voltak női ideáljaim, akikhez nagyon szívesen hasonlítottam volna, mint Marilyn Monroe vagy Marlene Dietrich. Emlékszem, ahogyan tizenhat évesen próbáltam Marlene nézéseit a tükör előtt. Természetesen rengeteg csodálatos magyar színésznő van, akiket már akkor is lestem, csodáltam. Először olyan akartam lenni mint ők, de mikor nagyobb lettem és elmúlt a megfelelési kényszerem, egyszer csak jobban szerettem volna Jane Godall lenni, aki csimpánzokat ment, meg szívesen lettem volna Brigitte Bardot, aki csodálatos színésznő és állatokat véd, vagy Teréz anya, Lady Diana. Tudod, elkezdtem ezek felé a híresen jó lelkű nők felé orientálódni gondolatban és inkább olyan szeretnék lenni, mint ők.

Juci: - A vírus ideje alatt míg nincsen újra színház, mi az, amiből erőt, ihletet merítesz?
Andi: - Szerencsés vagyok, hogy egy nagyon szép környezetben élek, állatokkal körbevéve és egy olyan férfival, akivel még a karantén sem változtatott a kapcsolatunkon. Én most is színésznőként funkcionálok, csak kicsiben, mert online verset mondok, mesét olvasok.

Juci: - Volt olyan az életed során, hogy nem voltál ennyire jóban magaddal? 
Andi: -  Tinédzser koromban. Mikor már mindenkinek volt szerelme, de nekem nem. Én abban az időben kezdtem el felvenni a mostani alakomat és ez gyakorlatilag majdnem kizárt engem a társasági életből, de hamar rájöttem arra, hogy a fiú, aki nekem tetszett, ugyan a mellettem álló szőke lányt fogja felkérni táncolni, de ha velem kezd el beszélgetni, akkor öt perc múlva szerelmes lesz belém és az a lány már nem fogja érdekelni, mert a humorom és a rátermettségem mindig lebontotta a külsőségeket.

Juci: - Ha valamit mindenképpen elmondanál az önelfogadásról vagy az önszeretetről a Plus Size photography oldalam követőinek, mi lenne az?
Andi: - 1. Hogy nem véletlenül vagyunk ezen az oldalon. 2. Hogyha magukban nem bíznak, bízzanak a te kamerádban. Ez most nem a reklám helye, de mikor ma elküldted a képeket, akkor tátott szájjal néztem magam és azt mondtam: jó csaj vagyok! Megláttam egy dögös negyvenest. Neked és a te fotómasinádnak higgyenek, mert elképesztően jó látni azt, hogy milyen különbözőek vagyunk. Csodálatosak. Sokszínűek. Nők!

 

 

 

fotók és interjú: Erdős Juci - Plus Size photography
smink: Kutasi Mariann
frizura: Szikriszt József

A fotókat és a szöveget egészben vagy részleteiben a szerző, Erdős Juci és interjúalanya, Balázs Andrea színésznő engedélye nélkül felhasználni TILOS!